A hidegháború éveiben három olyan könyv volt, amely abszolút tilalmi listán volt a Berlini Faltól keletre: a Szovjetunióban hallgatásra ítélt, majd száműzött Alekszandr Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoportja, valamint a brit George Orwell 1984-e és Anthony Burgess Mechanikus narancsa. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy ez utóbbi kettőből készült filmeket a szocialista táborban bemutassák. A Burgess-regény nem kevésbé világhírű, Stanley Kubrick rendezte moziváltozata, amelyet 50 éve, 1971. december 19-én mutattak be New York-ban, azonban a „szabad világban” is félelmet keltett.
A Mechanikus narancs keletkezéséről tudni kell, hogy szerzőjénél 1958-ban agydaganatot diagnosztizáltak és egy évet jósoltak neki. Mire kiderült, hogy csak vaklárma volt, Burgess „ijedtében” négy regényt megírt, köztük három hét alatt főművét, amelyre hatással voltak a hadseregben eltöltött évek, fiatalkori kommunista szimpátiája és nem utolsó sorban az idegen nyelvek iránti rajongása.
E képességére már a II.világháború idején felfigyelt a brit katonai hírszerzés. Orosz nyelvtudását akkor frissítette fel, amikor feleségével 1961 nyarán Leningrádban jártak, majd megteremtette belőle a „nadsat” nyelvet, ami új regényének egyedülálló szlengje lett – és egy ok arra, hogy „szovjetellenesnek” minősítsék.
Holott valójában a regény és a film nem szól másról, mint az erőszak hatalmáról, amely elől senki sem menekülhet. A nem túl távoli jövőben játszódó történet főhőse, egyben narrátora, Alex egy rettegett tinédzser-banda feje. Ők, a négy „drug” (barát) esténként a „korova” (tehén) bárban isznak „moloko-pluszt” (tejet), hogy felébressze bennük ultraerőszakosságukat. Aztán elindulnak az éjszakába és kő kövön nem marad. Nőket erőszakolnak meg, másokat félholtra, nyomorékra vernek, és közben törnek-zúznak-pusztítanak. Kicsi Alex saját bandáját is terrorizálja, egyetlen „emberi” szenvedélye van, a zene, főleg Beethoven IX. szimfóniája.
Az egyik randalírozás azonban gyilkossággal végződik, és a „drugok” elárulják, majd benne hagyják a pácban főnöküket. Alex megtanulja, hogy mi a rendőri brutalitás, majd 14 év börtönre ítélik. Az igazi kínok azonban csak ezután kezdődnek számára: a belügyminiszter szerint kevés a börtön, és azokat fenn kell tartani a politikai elítéltek számára, tehát az a megoldás, hogy a köztörvényeseket át kell nevelni. Erre a mintarabként viselkedő Alex ideális kísérleti alany: drogokkal és kedvenc zenéjével agymosást hajtanak végre rajta, de nemcsak megutáltatják vele az erőszakot, a szexet, sőt, Beethovent is – már a gondolattól is rosszul lesz – hanem arra is képtelenné teszik, hogy bármilyen ellene irányuló erőszakra reagáljon.
Így, amikor kikerül a börtönből, tehetetlen báb lesz, akinek korábbi áldozatai kamatostól visszaadnak mindent. Öngyilkosságba menekül, összetöri magát, de túléli. Közben a kormányellenes sajtó nekimegy a belügyminiszternek az embertelen „jobbító” módszer miatt. Ezt pedig nem engedheti meg magának a választások közeledtével, így személyesen kér bocsánatot Alextől, és rendeli el az ellenkezelést, amelynek „pozitív” hatását a fiatalember hamarosan érezni kezdi.
Burgess, hogy könyve Nagy-Britanniában megjelenhessen, írt egy epilógust, amelyben Alex önszántából jó útra tér és családot alapít. Ez azonban az amerikai kiadásból kimaradt, és Kubrick ebből készítette el filmjét, amelyben nemcsak a főhős, hanem a néző is megjárja a poklot.
Már a kezdet is maga a hidegrázás, ahogy egy rövid főcím után megjelenik premier plánban Alex, egyik szemén körben műszempillákkal, miközben Purcell: Mária királyné gyászzenéje szól Walter Carlos elektronikus átiratában és halljuk a narrátor bemutatkozó mondatait. Az első 14 perc maga a tömény erőszak, miközben durva ellenpontként egy ír népdalt, Rossini: Tolvaj szarka-nyitányát, majd az Ének az esőben főcímdalát halljuk. A 136 perc alig hagy lélegzethez jutni, ha éppen nem történnek szörnyűségek, akkor olyan figurák, torz beállítások jelennek meg – olykor a feketénél is feketébb humorral – hogy azoknál még a vériszamos, naturalista képsorok is könnyebben elviselhetők.
Kubrick, aki mögött akkor már több nagyszerű alkotás volt, némi vargabetűvel jutott hozzá Burgess könyvéhez, amelynek jogait a szerző először Mick Jaggernek adta el. A bandát elképzelése szerint a Rolling Stones tagjai játszották volna. A közép-kelet-európai ősöktől származó rendező azonban a szépnek nem mondható, kis termetű, de annál karakteresebb, remek beszéd- és mozgáskultúrájú Malcolm McDowellt pécézte ki magának. Kubrick úgy gondolta, hogy Kicsi Alexet senki más nem tudná olyan hitelesen eljátszani, mint McDowell. Vele még azt is meg tudta csinálni, hogy narrátorként saját, Yorkshire-i akcentusát használta, szereplőként pedig átállt a londoni cockney-ra.
Megdöbbentő, ahogy „Mac” arcjátékával, hangjával, szemével képes előbb gyűlöletessé, majd fokozatosan egyre szánalmasabbá válni, az ember már-már hajlandó elfelejteni gaztetteit. Az utolsó képsorokban viszont, ahogy visszatér bele eredendő gonoszsága, átfut rajta egy torz, kegyetlenül cinikus mosoly, amit e képmutató, erkölcsi normáit pillanatnyi érdekeinek alárendelő, az embereket gátlástalanul manipuláló társadalmi rendnek szán.
A Mechanikus narancs McDowellt világhírűvé tette, de egyúttal meg is átkozta. Több mint öt évtizedes pályája során a legtöbbször rossz embereket játszott, bőven jutottak neki pszichopaták, sorozatgyilkosok, és megtalálták a horror-rendezők is.
A filmnek is meglehetősen hányattatott sorsa volt: Nagy-Britanniában 1973-ban Kubrick maga vetette le a mozik műsoráról, miután több fiatalkorú banda bűntetteiben „ráismertek” a Mechanikus narancsra és több halálos fenyegetést kapott. Ahogy látszik az ifjúság körében felkapott lett a mű, a skinhead szubkultúrában pedig egyenesen egy kultusz alkotásnak számít mind a mai napig, amely sokszor formálta nem csak a jellemet, de még a fiatalok és a lelátók világának öltözködési stílusát is!
A szigetországban már csak egy évvel a rendező halála után, 2000-ben vetítették újra. A bemutató után számos országban vagy alaposan megvágva, vagy pedig egyáltalán nem mutathatták be, hol a szexuális tartalomra, hol az erőszakra hivatkozva. Brazíliában csak a katonai diktatúra bukása után vetítették, akkor is csak a meztelenségek kitakarásával. Mellesleg egyes emberi jogi szervezetek szerint Brazíliában, Chilében és Argentínában szívesen alkalmazták azt a kínzási módszert, hogy folyamatosan üvöltő zenével kergették őrületbe a foglyokat… McDowell egy, az évforduló alkalmából adott interjúban úgy vélekedett, hogy ma, a „cancel culture” korában aligha lehetne ezt a filmet elkészíteni.
Stanley Kubrick alkotását soha nem mutatták be Magyarországon széles mozihálózatban, csupán egyes vetítések voltak, például 2019-ben a Művészetek Palotájában. Televízióban talán ha egyszer adták az egyik kereskedelmi csatornán, valamikor a hajnali órákban, eredeti nyelven, magyar felirattal, szigorúan 18 éven felülieknek – annak is van már legalább 20 éve. De még mindig úgy érzem, hogy megér egy-két álmatlan éjszakát…
(forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
Bőrfejűek 